„A maga vélt halhatatlanságának fény-özönében máris megfeledkezett a másik haláláról” (Hárs László)
Munkában hosszú évek teltek el. A gazdag, zsúfolt, események során a nap minden órájában velem volt állapotom figyelme. Gyakran okozott bonyodalmat, az „önkéntes” tartózkodás. Fontos volt számomra, a fizikai és szellemi nyugalom megteremtése minden helyzetben.
Kikerülve az élet forgatagába, mint minden halandónak nekem is nyakamba szakadtak a hétköznapi tennivalók.
Nem kellett hozzá nagy megfigyelő készség, hogy az emberekre, ha egy kis hétköznapi szennyen kívül valami értékelhető is ragad, rendszerint azonnal „királynak” érezik magukat. Számukra azonnal, soron kívül, rövid időn belül kell minden emberi dolgot megtenni. Bekerülve ebbe a törtető világba gyakran elakadtam. Az akadás – létkérdés volt. Szinte semmi sem volt olyan sürgős, mint ahogy azt a „király” kikiabálta.
Két bagatell példa.
A földszintről az emeletre hívott a főnök. Gyorsan menjek, mert sürgős mondanivalója van. Hát amilyen „gyorsan” én föllépcsőztem nem a sietség esete volt. De hát nem volt gond, hiszen, jócskán jutott a főnök szobája előtt a semmi tevésre.
Más eset. Fát szedtünk össze az erdőben. Az irányítást végző fejszés, valahol elhagyta a szerszámát. Keressem meg, és rögtön vigyem oda hozzá, mert kell neki. Nem kellett keresnem, de a „rögtön” egy kicsit késett, hiszen eszembe sem volt ugrabugrálni az erdei terepen. De hát mi lesz azzal a fejszével? A jó ég tudja, hiszen már mellette volt. Eszébe sem jutott használni.
Botfa krónikása 