Nem voltam szívtelen
Nem kellett nagy megerőltetésnek kitenni magam, hogy bal lábamba olyan idegfájdalom keletkezzen, hogy járni sem tudjak. Nos, ez meg mi? Csúszott át agyamon a semmitmondó kérdés.
– Kopott csípő idegei hatnak végtagjában, Számolni kell vele. A kor halad. –foglalta össze bajomat házi orvosom.
Megpróbálta fájdalmamat gyógyszerrel csillapítani. Jóakarata, balul ütött ki. Soron kívül a sürgősségin fogadtak. Természetesen a kardiológián kötöttem ki, majd a fertőző osztályra küldtek, ahova 2015. június 3-án felvettek. Változatosság kedvéért itt két ágyas szobába kerültem. A kórházi szabályok betartása „bonyolultnak” tűnt. A kezelőorvost mindenképpen nővérkének hívtam. Ezért utólag elnézést kértem. De a kivizsgálásra szállító tolókocsis fiú kérésére a nővérek helyére mentem. Egy hölgy meg is kérdezte:
– Mit keres ön itt. Ez nem a betegek részére fenntartott hely.
– Engem Önnél nagyobb ember hívott, hogy jöjjek gyorsan.
Te jóságos Isten, hiszen ez a nő egy orvos. Ki az a nála nagyobb ember
– Ott áll a nővér pultnál. Mindkettőnknél egy fejjel magasabb fiú. Ő fog szállítani kivizsgálásra.
Fene megette. Be kellett látnom, hogy vén fejemre sem tanultam meg ennyi kórházi meg mit tudom én milyen szabályok között tisztelni – kit is?
Már évekkel korábban besoroltam az adott osztály nővéreit. Voltak ápoló nővérek, kedves nővérek és véres nővérek. Mivel a vér egy igazi alapokmány a beteg állapotáról, itt sem maradhatott el a vérvétel. Ismétlés a tudás anyja, bizony elég alaposan csapolták ereimet a véres nővérek. Mígnem igencsak csúnya foltok ékeskedtek karomon. Kértem is a következő nővért az óvatosságra
– Higgye el, hogy jót akarok – mondta valóban kedvesen, megenyhítve riadalmamat.
– Jó, jó. De vért vegyen, és ne tetováljon, mint egy feltűnési viszketegségben szenvedő nőt, akinek mellei hasonlóan néznek ki, mint a bal karom, csak azon van valami ákombákom.
A csatlakozó vezeték csak néhány napig érvényes. Ki kell venni e a jelenlegi helyéről és át kell helyezni. Hova is? Míg felocsúdnék, a nővér ki is vette a tűt. Fröccsent a vér. Sebaj, itt egy géz szorítsa rá.
Összességébe szófogadó voltam, mert nagy teljesítménynek tűnt, hogy este tíztől reggel ötig megittam két liter vizet, majd öttől kilencig újabb egy litert. Igen megnyugtató volt, hogy a billentyűk változatlanul kitűnően működnek. Ezt még a gyógyszert hozó nővérke is nyugtázta.
– Mű szívbillentyűje van?
– Igen. Hallja?
– Olyan szépen szólnak.
– Ugye ilyen szívvel nem lehetek szívtelen.
Az alapkérdés azonban megmaradt. Reumatológia vizsgálaton kell majd részt vennem. A kopott gerinc és csípő okozta fájdalomból meg gyógyulni nem lehet. Nagy fájdalom esetén fájdalomcsillapítóval kell oldani a kényelmetlen állapotot.
Leírhatom, hogy az öt napos kivizsgálás alatt a szakági orvosok lelki ismeretesen kezelték a szervezetemben felmerülhető gondokat.
„Hálalemez”
Mivel ezúttal sem maradhatott ki az olvasás „öngyógyító” módja, kedves íróm, Sütő András Három dráma című könyvét forgatgattam. A már jól ismert „Csillag a máglyán” drámát ismételtem át, mert sok értékes mű között egyik visszatérő olvasmányommá vált.
– Sütő András! Hogy kerül önhöz ez a könyv, hiszen ezt Romániában adták ki – érdeklődött kezelő orvosom, aki szinte mellém telepedett.
Hogy némi túlzással fejeljem meg a meglepetésemet kedvenc íróm könyvének beszerzéséről így nyilatkoztam:
– Az ő művét, még a földön túlról is képes lennék beszerezni. Egyébként Romániában vásároltam egykor a három drámát tartalmazó kötetet.
– Számomra is egyik legkedvesebb író. Erdélyből települtem át Magyarországra. Öröm volt megpillantani itt a könyvet, itt, ahol más szellem uralkodik.
A szolgálatot teljesítő kezelőorvosom szinte néhány mondatával felelevenítette azt a kultúrát, melynek régóta megszállottja vagyok. Emlékül – „hálából” –egy legújabb CD lemezt adtam át, melyet úgymond ügyeletben hallgatták és az ismerős dalokat együtt énekelték a botfai citerásokkal. Bízom benne, hogy az Este a székelyeknél című éneket is meghallgatja.
Mi volt akkor velem? Hogy dobogott a szívem? Biztos „életerős” voltam 1976 augusztusában, mikor megalakítottuk itthon a citerazenekart. Népdal, a zene szeretett testvérként kíséri napjaimat, éjszakáimat miként egy belső hangverseny. Kezelőorvosomnak, mint egy küldetést, teljesítve adtam át zenekarunkról készült összefoglalót.
Frissen mázolva
A Fertőző Osztályról 2015. június 11-én bocsátottak el. A zárójelentés szerint különösebb aggodalomra nincs okom. A reumatológia szakrendelés is megtörtént. A kezelésekhez további vizsgálatra van szükség.
Hazatérve nejem figyelmeztetően megjegyezte:
– Ez nem azt jelenti ám, hogy nyugodtan hátra dűlhetünk!
– Mond kedves! Volt az életemnek akár egy perce is, amikor elmondhattam, hogy nem ragad a fal a hátam mögött?
Életemben a „kis kitérők” hozzászoktattak miként fedezhető fel az útkeresés. Miként lehet, és mikor van erőm ahhoz, hogy ismét önmagam és szűkebb környezetem számára elfogadható teremtmény legyek.
Kísérjenek tovább a titkok, melyek életemet behálózták. A gondolatom soha nem óhajtott a mélybe hatolni és kutatni, amire egyébként nem is volt szükségem. Értettem és hittem. Gyenge voltam és erős. Szerettek és szerettem. Gyámoltalanságom gyakran fölemelt. A megalázást mindig átvészeltem. Hát tényleg sírban lett volna a helyem, már korai éltemben?
Unokanővéremet temették a botfai temetőben 2015. augusztus 6-án. Miközben a porrá lett test a földbe került én a mellettem levő sír kőtábláján olvasom: Vizsi Rozália
A keresztanyám sírjánál állok.
Mint egy megszállott, azonnal mind a tíz ujjam végére vetődött tekintetem. A sírfelirat felé fordultam:
Keresztanyám! Pirosak a körmeim!
Botfa krónikása 